Nem kicsi szoba, se nem egy jókora, de benne zajlott ugyanaz már sokadszorra. A szinte vaksötét hálóban, mint akár a hanyagul elzárt csap cseppjeinek zaja, azzal a tempóval hagyatott kérlelő nyögéseket az ágyon hanyatfekvô. Lábai felhúzva görcsösen emelkedtek fel-fel egyre többször a szétgyűrt lepedôrôl, miközben tenyerei a fölötte tartózkodó test karcsú derekát érintette, végigsimított a sima bôrôn századszorra is. Kapaszkodni akart.
Ebben az igyekezetében volt Moos;
- Jota... - szorította össze szemeit, miközben az izzadság jelei le felé csordogáltak feltúrt s nedves hajából. - Hallod... Hőgutát-- Megüt a guta! - szorította le az állát, és taszítani kezdte partnerét izmos karjainál tolva. Ô maga sem volt a csemege férfiak közt, de jelenleg képtelen volt távolságot teremteni maguk közt. Remegett, szédült, mostanra már erőtlenné vált. - Holnap is van nap. Ne végezz ki, Jota!
A felszólított személy csak elmosolyodott, miközben félbehagyta nyomos okból tett kéjlázas lökéseit. Lehajtotta fejét, hogy a kívánatos kulcscsontra csókoljon. Nem csak ajkai alatt érezte, hogy a test remeg, hanem ebben a pillanatban lent is, a szorosan ráfeszült izomfalak közt, pont úgy, mint az összes ilyen éjjelen. Kulcsa az élvezethez kifejezetten beborította ép eszét sajátos s önző gondolatokkal, amik csak még jobban megvilágították a tényt számára, hogy szerelmes Moosba.
- Jota, lehet, hogy te... nem érzed, de... túl... - a fejét elveszteni nem akaró fiú levegőért kapkodott. - Nagyon bent vagy! - sivított, hogy a partnere orvosolja végre a problémáját, mire az ajtajuk kilincse megmozdult, majd egy hang mögüle;
- Zárva!?...
- Jota, Jota! A--
- Tudom! - sziszegte, s feje búbját erősen szerelme állkapcsához felszorította, hogy a beszédes ne tudja kinyitni a száját. Közben sasként figyelte azt az ajtót, aminek a zárában gondosan benne hagyta a kulcsot. Várt már az "ellenségre".
- Alvás van!? - a kollégium járőrje...
Moos hiába volt tudtában, hogy most a csöndbe kell rejtőzködniük. Hangos s erős hümmögéseket hallatott, csupán mert teste belsejében elrejtett idegei birtokánál álldogált a szobatársához tartozó nemesrész.
- Psszt! - szorította Jota magához szerelme kistermetét, s tovább figyelt a kollégium szobájuk bejáratára.
- Miért van biztosra zárva az ajtó!? Fiúk! - kopogott, de ez a cselekedet haszontalan volt. A felkészült fiú ravaszul el is vigyorodott, miközben Moos lazítani próbálta végtagjain, s nagyokat szívott a bepárásádott levegôbôl;
- Be fog mászni az ablakon... - remegett a kijelentéssel hangja, mire Jota rámosolygott;
- Ha lenne olyan paraszt tanár, akkor már nem lenne - emelkedett fel izmoktól domboruló karjaival, mikor már tisztának érezte a levegôt az ajtón kívül is. -, lehúzná a parasztsága a pokol felé, miközben mászna. Nem zavarhat meg minket holmi rosszakaró.
Moos nem reagált szobatársa szavaira. A plafont kezdte kémlelni a fényes és puha bôrû váll felett, majd lehelve sóhajtott;
- Holnap már az évvégi feleléseim lesznek...
- "Évvégi"!?
- Az...
- Inkább az utolsó évi... - szomorodott el a hangja. - Itt fogsz hagyni... Alig egy hónap, és én fogok mindenegyes nap remegni... Nélküled.
- Szóltál volna a gólyának, hogy három évvel hamarabb hozzon téged...
Érdektelenség szele fújt tova.
Jota szerelme tekintetét pásztázta;
- Moos, csókolj meg!
- Hogy cs-- - ismétlôdôtt fejében az előbbi utasítás, amit a felette támaszkodótól oly nyugodtan kapott. - M-M-Miért vagy ekkora fanja a-a-a naa... - hunyta le szemeit kirózsásodott arccal, mire Jota is lesütötte tekintetét.
Mondja azt egyszerűen, hogy szerelmes belé? Az nem lenne elég ok. Másért is szükségesek az idősebbik csókjai.
Elgondolkodva hajolt vissza, le Mooshoz, és akadályba nem ütközve kezdte ajkaival erôsen szívni a fehér bôrt a nyaktól lefelé rajzolva ki az útját;
- Azt szeretném, hogy mindketten nyomokat hagyjuk egymáson... Te is, én is... - magyarázta válaszát. - Ha megcsókolsz, olyan forróság marad... Mintha megsérülnék.
- Nem akarlak megsérteni - mondta komolyan, mire Jota elvigyorodva lejjebb biccentett;
- Aigo Moos hyung - rázta fejét, miközben térdét feljebb húzta, ami pedig Moos lábait kényszerítették ismét levegôbe. Az aktív fiú a csípőjét ringatásra fogta, akár hullámok a partra sodort kagylót, és Moos nyögésére néma mosollyal felvezette tekinteté, hogy lesni tudja párja hátracsapott fejét;
- Nézz magadra, Moos... - suttogta.
- I-Ihhde hoznál ehhgy thhükröt?
- Ne viccelôdj. Semmi pénzért nem hagynálak itt - jelentette ki, s ajándékként apró csókot adott az idősebb puha állára. - Túl kívánatos vagy. Látom a forró lázat uralkodni rajtad. Arcod akaratlanul vörös a melegségtôl... Izzadsz és olvadsz... Hangod olyan lágy tud lenni, amilyen éles is a testi mámortól, ha a csúcsra vezetlek... Alattam vagy... Kisebb... Én döntök, hogy hányszor érintelek és ölellek - fehér fogai kivillantak vigyora által, szerelme szeme elôtt. - Akár reggelig csinálhatom veled. Sôt ameddig be nem csöngetnek az órádra, vagy--
- Ezt a fenyegetést! - nevetett Moos és mosolyra szélesedve maradt szája, a "nem hiszem el..." tekintettel együtt. - Oke... É-Értettem... Vágom. Vágva van!
- Csak csókolj úgy, ahogy szoktál.
A párás levegôben Moos összezárta ujjait, szorosan egymáshoz, és ráérôsen helyezte el Jota két selymes orcáján. - Mire jó ez?... - nyelt, mikor a várakozó arc már biztosan volt két tenyere közt. - Jota... - suttogta, mire a szólított elpirult a simogató hangra. - Csak... - köszörülte meg a torkát, de nem mert mozogni a fiú elôtt. - Hunyd le a szemed!...
Jota megértve Moos igényeit hirtelen más irányba pillantott, így nem az alatta lévôt bámulta.
- Hunyd le!... - ismételte magát, s mutatott is példát, mire Jota egy halk "rendben"-nel és nem egészen becsukott szemekkel fordult vele szembe. Csókot kapott. Moos ajkai mélyítették az érintést tudat nélkül, miközben Jota csak ránehezedett egyre jobban. Hamuként ömölhetett volna rá. Tûzvészt érzett egész testében.
Jota POV
Három év az rengeteg! Addig úgy töltesz le több, mint kilencezer zeneszámot, hogy észre se veszed! Ugye milyen sok!? Sokot kaphattam volna, de eljutottam oda, ahova akartam.
A Városháza tagjaként dolgozom. Egy hegyen vagyunk mi, a vezetôség. Hihetetlenül friss a levegô itt, harapni lehet. Nem csoda, hisz erdôvel vagyunk körülvéve. Az autó út mellettünk csak olyan, amin várakozhat az egyik a másikra, azaz egy sávos, de két irányú. A buszmegálló pedig csak hab a tortán, azaz az autósok idegén. Hátha egyszer majd észbe kapnak, és ôk is gyalog jönnek fel inkább, mint én, s akkor a kinti parkoló üresen tiszta lesz.
Maga, az épület fehér. Négy emeletet tudhat magának, amik gyermek logikával vannak felosztva.
Ha most belépek a nagy kétszárnyas ajtón, felettem egy felírat lebeg: "MadTownHall". Igen, a városunk neve nem régiben át lett keresztelve MadTownra. Az ok csak annyi, hogy enyhítsük a munkanélküliséget, mivel minden igazolványt, táblát, térképet és más egyebet, amin a régi város név volt át kellett írni. Most az emberek ezzel a lendülettel már dolgoznak.
- Ôn ki?
Mintha csak én kérdeztem volna.
- Tudni akarod?
Ma kezdtek az újoncok. Eddig én tartoztam a zöldfülűek közé, most már mások.
- Milyen ügyben jött?
- A helyi dillerrel állsz szembe, öcsi. Fûvel kaszálok kaszáló helyett, és üzletelek ötven éveseknek kinézô tizenöt évesekkel.
- Huha - nézett rám kikerekedett szemekkel és a gyerekes pufi arcával. Gondolom, egy kicsit túl nehéz ügyet adtam neki.
- JongHwa - a rendes nevem hallatára hátra fordultam ahol a felettesem jött felénk, Lee Kyungtak, de nem régiben megengedte, hogy LeeGeon-nak becézzem. Mellékesen ô ajánlotta fel, mikor egy idôtájban mentünk haza fele. - Figyeld a tanárod, JongHwa! - kacsintott rám, és hátra tessékelt, hogy ô álljon a recepciós pulttal szembe. Az újonc már most össze volt zavarodva... - Tudod... - kezdett bele. - A második emeleten dolgozó wc-s néni unoka öcsének a bátyjának a második házasságából született fiának a barátjának a stáb tagja vagyok. Itt szeretnénk forgatni.
- Értem - mosolyodott el. - Ezt biztos meg van beszélve. Mehetnek.
Oké. Ez a fiúcska se fogja sokáig húzni a recepciónál. Miért nem tesznek mellé még egy hülyét?...
Tovább állva a fehér csempés fogadó helységből, az üvegajtón túl, a lépcsőház hangja idegesítően visszhangzott abba nem maradó telefoncsörgésekkel és folyamatosan müködô nyomtatógépek zajával. Egészen addig, amíg el nem értük a második emeletet, az én munkahelyemet, LeeGeonnal együtt. Egy szimpla iroda. Itt csak azért nyugisabbak a dolgok, mert más a feladatunk, mint az elsô emeletieknek. Itt már nem felvesszük jegyzetkönyvbe a polgárok kéréseit, hanem már intézzük. Papírból épített pizzériai(?) ferde tornyok, úgy kell elképzelni asztalainkat.
- Mikor lesz a következő gyűlés?
- Ki tudja!?
- Mikor a Polgármester gondol egyet.
- Látta valaki tegnap a négyesen azt a filmet?
Itt a mi hangunktól emelkednek ki a hegyek a zajmérôn. Bár barátságos kiabálásaink ellenére csak kollégák vagyunk, semmi más. Nincsenek mélyebb kapcsolataink egymás közt, legalább is addig, amíg kölcsön nem adsz egy CDt a másiknak... Akkor ellenségek lesztek, mert azt a lemezt ugyan nem látod soha viszont. Szerencsére, én még nem kerültem ilyenbe.
Koncentrálok a munkára, hogy a gyűléseken feltûnôen kiemelkedô legyek. Már nem vagyok az újoncok körében... Igazán felfigyelhetne rám a "polgármester"...
- Már majdnem két hónapja vagyok rendszeres ügyvezető, de Ô rám se köszön... - suttogtam magamnak nagy sóhajjal, de vigyáztam, el ne indítsak egy papír lavinát, mivel a pizzériai tornyok között keresgéltem a mai ügyeim.
Hirtelen kalapálni kezdett a falicsengô az iroda sarkában. Csak néztünk rá, választ várva, hogy mit akar. Némán bámultuk, szuggeráltuk, mire el is hallgatott. Mi pedig vállat vontunk.
- Sz-Szóval az M mappát kerestem... - guggoltam le, újra a munkába lendülve, de újra megszólalt a csengetés ugyan úgy.
- Mi van bameg!? - kiabált egyikünk, mire a hangszóró hirtelen bekapcsolt. A recsegésre már reflexbôl rogytak be térdeim, majdnem hátraestem, mert tudtam, hogy az Ô hangja fog megszólalni;
-- Na, mire vártok!? Kekszre? Ez a tûzjelzô volt.
- Megint egy próba?...
- Hja, mint az elôzô héten.
-- Menjetek ki az utcára, aztán gyertek vissza! Pár másodpercetek van rá. Sipirc!
Hallottuk a hangján, hogy vigyorog. Én láttam is magam elôtt...
- Ez ôrült!... - kezdtek a többiek pakolászni lelkesedés nélkül.
- Nagyon meg akarja tartani a városnak az ôrült címet, nincs mit tenni...
- Legalább nem esik az esô, mint pár héttel ezelőtt.
Végül én is összeszedtem magam, és eredtem a többiek után. Mindenki már a lépcsôn dobogott, így mi is csatlakoztunk. Tömegben nem lehet eltéveszteni az utat. Annyian voltunk, hogy a kijáraton nem kiléptünk, hanem kibuktunk, de valaki szép kiesést is produkált.
- DaeWon hyung, fáradt vagy?
- Felvegyelek a karjaimba, DaeWonnie hyung?
"Persze, tûzvészbe' is lehet flörtölgetni. Miért ne? Én is azt csináltam..." - ennek a gondolatomnak az elviharzására már megint rosszul kezdtem érezni magamat... Az emlékek miatt...
Kint álltunk, a tûzriadó esetén megadott helyeken, és vártunk, én pedig felnéztem a negyedik emelet nagy üveg ablakára...
Ott állt. Ott van... De miért van ott? Ô miért nem jön ki?... Mindig ott bent marad... Ha eredeti tûzriadó lenne, akkor is onnan fentrôl mosolyogna le ránk? Olyan hülye. Hülyülve ellenôrzi a létszámunkat, és ha valóban baj lenne, akkor is utoljára hagyná el a fedélzetet. Pont, mint egy hajókapitány, de... Nem hagyhatom a süllyedő hajón azt, akibe fülig beleszerettem.
Ô nagyobb égési sebet hagyott rajtam, mint egy irodai tûzvész valaha is fog.
Ha igazi vészhelyzet lenne, érte mennék. Az se számít, ha hirtelen nem jutna eszébe, kicsoda vagyok. Majd rájönne. Hisz... Csak nem felejtette el...
Ebben az igyekezetében volt Moos;
- Jota... - szorította össze szemeit, miközben az izzadság jelei le felé csordogáltak feltúrt s nedves hajából. - Hallod... Hőgutát-- Megüt a guta! - szorította le az állát, és taszítani kezdte partnerét izmos karjainál tolva. Ô maga sem volt a csemege férfiak közt, de jelenleg képtelen volt távolságot teremteni maguk közt. Remegett, szédült, mostanra már erőtlenné vált. - Holnap is van nap. Ne végezz ki, Jota!
A felszólított személy csak elmosolyodott, miközben félbehagyta nyomos okból tett kéjlázas lökéseit. Lehajtotta fejét, hogy a kívánatos kulcscsontra csókoljon. Nem csak ajkai alatt érezte, hogy a test remeg, hanem ebben a pillanatban lent is, a szorosan ráfeszült izomfalak közt, pont úgy, mint az összes ilyen éjjelen. Kulcsa az élvezethez kifejezetten beborította ép eszét sajátos s önző gondolatokkal, amik csak még jobban megvilágították a tényt számára, hogy szerelmes Moosba.
- Jota, lehet, hogy te... nem érzed, de... túl... - a fejét elveszteni nem akaró fiú levegőért kapkodott. - Nagyon bent vagy! - sivított, hogy a partnere orvosolja végre a problémáját, mire az ajtajuk kilincse megmozdult, majd egy hang mögüle;
- Zárva!?...
- Jota, Jota! A--
- Tudom! - sziszegte, s feje búbját erősen szerelme állkapcsához felszorította, hogy a beszédes ne tudja kinyitni a száját. Közben sasként figyelte azt az ajtót, aminek a zárában gondosan benne hagyta a kulcsot. Várt már az "ellenségre".
- Alvás van!? - a kollégium járőrje...
Moos hiába volt tudtában, hogy most a csöndbe kell rejtőzködniük. Hangos s erős hümmögéseket hallatott, csupán mert teste belsejében elrejtett idegei birtokánál álldogált a szobatársához tartozó nemesrész.
- Psszt! - szorította Jota magához szerelme kistermetét, s tovább figyelt a kollégium szobájuk bejáratára.
- Miért van biztosra zárva az ajtó!? Fiúk! - kopogott, de ez a cselekedet haszontalan volt. A felkészült fiú ravaszul el is vigyorodott, miközben Moos lazítani próbálta végtagjain, s nagyokat szívott a bepárásádott levegôbôl;
- Be fog mászni az ablakon... - remegett a kijelentéssel hangja, mire Jota rámosolygott;
- Ha lenne olyan paraszt tanár, akkor már nem lenne - emelkedett fel izmoktól domboruló karjaival, mikor már tisztának érezte a levegôt az ajtón kívül is. -, lehúzná a parasztsága a pokol felé, miközben mászna. Nem zavarhat meg minket holmi rosszakaró.
Moos nem reagált szobatársa szavaira. A plafont kezdte kémlelni a fényes és puha bôrû váll felett, majd lehelve sóhajtott;
- Holnap már az évvégi feleléseim lesznek...
- "Évvégi"!?
- Az...
- Inkább az utolsó évi... - szomorodott el a hangja. - Itt fogsz hagyni... Alig egy hónap, és én fogok mindenegyes nap remegni... Nélküled.
- Szóltál volna a gólyának, hogy három évvel hamarabb hozzon téged...
Érdektelenség szele fújt tova.
Jota szerelme tekintetét pásztázta;
- Moos, csókolj meg!
- Hogy cs-- - ismétlôdôtt fejében az előbbi utasítás, amit a felette támaszkodótól oly nyugodtan kapott. - M-M-Miért vagy ekkora fanja a-a-a naa... - hunyta le szemeit kirózsásodott arccal, mire Jota is lesütötte tekintetét.
Mondja azt egyszerűen, hogy szerelmes belé? Az nem lenne elég ok. Másért is szükségesek az idősebbik csókjai.
Elgondolkodva hajolt vissza, le Mooshoz, és akadályba nem ütközve kezdte ajkaival erôsen szívni a fehér bôrt a nyaktól lefelé rajzolva ki az útját;
- Azt szeretném, hogy mindketten nyomokat hagyjuk egymáson... Te is, én is... - magyarázta válaszát. - Ha megcsókolsz, olyan forróság marad... Mintha megsérülnék.
- Nem akarlak megsérteni - mondta komolyan, mire Jota elvigyorodva lejjebb biccentett;
- Aigo Moos hyung - rázta fejét, miközben térdét feljebb húzta, ami pedig Moos lábait kényszerítették ismét levegôbe. Az aktív fiú a csípőjét ringatásra fogta, akár hullámok a partra sodort kagylót, és Moos nyögésére néma mosollyal felvezette tekinteté, hogy lesni tudja párja hátracsapott fejét;
- Nézz magadra, Moos... - suttogta.
- I-Ihhde hoznál ehhgy thhükröt?
- Ne viccelôdj. Semmi pénzért nem hagynálak itt - jelentette ki, s ajándékként apró csókot adott az idősebb puha állára. - Túl kívánatos vagy. Látom a forró lázat uralkodni rajtad. Arcod akaratlanul vörös a melegségtôl... Izzadsz és olvadsz... Hangod olyan lágy tud lenni, amilyen éles is a testi mámortól, ha a csúcsra vezetlek... Alattam vagy... Kisebb... Én döntök, hogy hányszor érintelek és ölellek - fehér fogai kivillantak vigyora által, szerelme szeme elôtt. - Akár reggelig csinálhatom veled. Sôt ameddig be nem csöngetnek az órádra, vagy--
- Ezt a fenyegetést! - nevetett Moos és mosolyra szélesedve maradt szája, a "nem hiszem el..." tekintettel együtt. - Oke... É-Értettem... Vágom. Vágva van!
- Csak csókolj úgy, ahogy szoktál.
A párás levegôben Moos összezárta ujjait, szorosan egymáshoz, és ráérôsen helyezte el Jota két selymes orcáján. - Mire jó ez?... - nyelt, mikor a várakozó arc már biztosan volt két tenyere közt. - Jota... - suttogta, mire a szólított elpirult a simogató hangra. - Csak... - köszörülte meg a torkát, de nem mert mozogni a fiú elôtt. - Hunyd le a szemed!...
Jota megértve Moos igényeit hirtelen más irányba pillantott, így nem az alatta lévôt bámulta.
- Hunyd le!... - ismételte magát, s mutatott is példát, mire Jota egy halk "rendben"-nel és nem egészen becsukott szemekkel fordult vele szembe. Csókot kapott. Moos ajkai mélyítették az érintést tudat nélkül, miközben Jota csak ránehezedett egyre jobban. Hamuként ömölhetett volna rá. Tûzvészt érzett egész testében.
Jota POV
Három év az rengeteg! Addig úgy töltesz le több, mint kilencezer zeneszámot, hogy észre se veszed! Ugye milyen sok!? Sokot kaphattam volna, de eljutottam oda, ahova akartam.
A Városháza tagjaként dolgozom. Egy hegyen vagyunk mi, a vezetôség. Hihetetlenül friss a levegô itt, harapni lehet. Nem csoda, hisz erdôvel vagyunk körülvéve. Az autó út mellettünk csak olyan, amin várakozhat az egyik a másikra, azaz egy sávos, de két irányú. A buszmegálló pedig csak hab a tortán, azaz az autósok idegén. Hátha egyszer majd észbe kapnak, és ôk is gyalog jönnek fel inkább, mint én, s akkor a kinti parkoló üresen tiszta lesz.
Maga, az épület fehér. Négy emeletet tudhat magának, amik gyermek logikával vannak felosztva.
Ha most belépek a nagy kétszárnyas ajtón, felettem egy felírat lebeg: "MadTownHall". Igen, a városunk neve nem régiben át lett keresztelve MadTownra. Az ok csak annyi, hogy enyhítsük a munkanélküliséget, mivel minden igazolványt, táblát, térképet és más egyebet, amin a régi város név volt át kellett írni. Most az emberek ezzel a lendülettel már dolgoznak.
Mintha csak én kérdeztem volna.
- Tudni akarod?
Ma kezdtek az újoncok. Eddig én tartoztam a zöldfülűek közé, most már mások.
- Milyen ügyben jött?
- A helyi dillerrel állsz szembe, öcsi. Fûvel kaszálok kaszáló helyett, és üzletelek ötven éveseknek kinézô tizenöt évesekkel.
- Huha - nézett rám kikerekedett szemekkel és a gyerekes pufi arcával. Gondolom, egy kicsit túl nehéz ügyet adtam neki.
- JongHwa - a rendes nevem hallatára hátra fordultam ahol a felettesem jött felénk, Lee Kyungtak, de nem régiben megengedte, hogy LeeGeon-nak becézzem. Mellékesen ô ajánlotta fel, mikor egy idôtájban mentünk haza fele. - Figyeld a tanárod, JongHwa! - kacsintott rám, és hátra tessékelt, hogy ô álljon a recepciós pulttal szembe. Az újonc már most össze volt zavarodva... - Tudod... - kezdett bele. - A második emeleten dolgozó wc-s néni unoka öcsének a bátyjának a második házasságából született fiának a barátjának a stáb tagja vagyok. Itt szeretnénk forgatni.
- Értem - mosolyodott el. - Ezt biztos meg van beszélve. Mehetnek.
Oké. Ez a fiúcska se fogja sokáig húzni a recepciónál. Miért nem tesznek mellé még egy hülyét?...
Tovább állva a fehér csempés fogadó helységből, az üvegajtón túl, a lépcsőház hangja idegesítően visszhangzott abba nem maradó telefoncsörgésekkel és folyamatosan müködô nyomtatógépek zajával. Egészen addig, amíg el nem értük a második emeletet, az én munkahelyemet, LeeGeonnal együtt. Egy szimpla iroda. Itt csak azért nyugisabbak a dolgok, mert más a feladatunk, mint az elsô emeletieknek. Itt már nem felvesszük jegyzetkönyvbe a polgárok kéréseit, hanem már intézzük. Papírból épített pizzériai(?) ferde tornyok, úgy kell elképzelni asztalainkat.
- Mikor lesz a következő gyűlés?
- Ki tudja!?
- Mikor a Polgármester gondol egyet.
- Látta valaki tegnap a négyesen azt a filmet?
Itt a mi hangunktól emelkednek ki a hegyek a zajmérôn. Bár barátságos kiabálásaink ellenére csak kollégák vagyunk, semmi más. Nincsenek mélyebb kapcsolataink egymás közt, legalább is addig, amíg kölcsön nem adsz egy CDt a másiknak... Akkor ellenségek lesztek, mert azt a lemezt ugyan nem látod soha viszont. Szerencsére, én még nem kerültem ilyenbe.
Koncentrálok a munkára, hogy a gyűléseken feltûnôen kiemelkedô legyek. Már nem vagyok az újoncok körében... Igazán felfigyelhetne rám a "polgármester"...
- Már majdnem két hónapja vagyok rendszeres ügyvezető, de Ô rám se köszön... - suttogtam magamnak nagy sóhajjal, de vigyáztam, el ne indítsak egy papír lavinát, mivel a pizzériai tornyok között keresgéltem a mai ügyeim.
Hirtelen kalapálni kezdett a falicsengô az iroda sarkában. Csak néztünk rá, választ várva, hogy mit akar. Némán bámultuk, szuggeráltuk, mire el is hallgatott. Mi pedig vállat vontunk.
- Sz-Szóval az M mappát kerestem... - guggoltam le, újra a munkába lendülve, de újra megszólalt a csengetés ugyan úgy.
- Mi van bameg!? - kiabált egyikünk, mire a hangszóró hirtelen bekapcsolt. A recsegésre már reflexbôl rogytak be térdeim, majdnem hátraestem, mert tudtam, hogy az Ô hangja fog megszólalni;
-- Na, mire vártok!? Kekszre? Ez a tûzjelzô volt.
- Megint egy próba?...
- Hja, mint az elôzô héten.
-- Menjetek ki az utcára, aztán gyertek vissza! Pár másodpercetek van rá. Sipirc!
Hallottuk a hangján, hogy vigyorog. Én láttam is magam elôtt...
- Ez ôrült!... - kezdtek a többiek pakolászni lelkesedés nélkül.
- Nagyon meg akarja tartani a városnak az ôrült címet, nincs mit tenni...
- Legalább nem esik az esô, mint pár héttel ezelőtt.
Végül én is összeszedtem magam, és eredtem a többiek után. Mindenki már a lépcsôn dobogott, így mi is csatlakoztunk. Tömegben nem lehet eltéveszteni az utat. Annyian voltunk, hogy a kijáraton nem kiléptünk, hanem kibuktunk, de valaki szép kiesést is produkált.
- DaeWon hyung, fáradt vagy?
- Felvegyelek a karjaimba, DaeWonnie hyung?
"Persze, tûzvészbe' is lehet flörtölgetni. Miért ne? Én is azt csináltam..." - ennek a gondolatomnak az elviharzására már megint rosszul kezdtem érezni magamat... Az emlékek miatt...
Kint álltunk, a tûzriadó esetén megadott helyeken, és vártunk, én pedig felnéztem a negyedik emelet nagy üveg ablakára...
Ott állt. Ott van... De miért van ott? Ô miért nem jön ki?... Mindig ott bent marad... Ha eredeti tûzriadó lenne, akkor is onnan fentrôl mosolyogna le ránk? Olyan hülye. Hülyülve ellenôrzi a létszámunkat, és ha valóban baj lenne, akkor is utoljára hagyná el a fedélzetet. Pont, mint egy hajókapitány, de... Nem hagyhatom a süllyedő hajón azt, akibe fülig beleszerettem.
Ô nagyobb égési sebet hagyott rajtam, mint egy irodai tûzvész valaha is fog.
Ha igazi vészhelyzet lenne, érte mennék. Az se számít, ha hirtelen nem jutna eszébe, kicsoda vagyok. Majd rájönne. Hisz... Csak nem felejtette el...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése