OnePart: Kisbárány a bábeli zûrzavarban {MadTown}

Csengővel a nyakában mászkált. Sárga szalagra fûzôtt arany kis csengetyû. Hangja messze szálló volt, és figyelmet felhívón ütközött a harang apró nyelvecskéje a falaihoz, ahogy DaeWon csak ment, ment és lépkedett. Akárhová vezette is útja, Bábel tornyát el nem hagyta.
A világon ekkor mindenki csak egy nyelvet beszélt. Még alakulóban volt az emberiség, mégsem voltak se kevesen, se sokan. Lehetséges volt megóvni mindanyiukat az elszéledéstől a Föld mindkét féltekén. Ez volt a torony első számú célja; A nép összetartása. A hatalmasan kiépített emeleteken élt a bolygó összes embere. Ezt a tornyot a mennyekig igyekeztek építeni. A csúcsok csúcsán akartak sütkérezni az isteni magasságban. A tervezők, és az építők nem tudták, hogy ezt nem tehetik... "Vágyaikkal magukra haragítják az Úrt" - hangzott a papok és a jósok szájából. Ôk észre vették! Ahogy egyre több téglát hordanak fel, és a munka sebesen halad, nem mindennapi dolgok történek;
Emberek felejtenek el kommunikálni.
Vagy csak máshogy próbálnak eszmét cserélni. Más hangzású szavakkal, amiket a többiek nem értenek.
"Hát tegyenek ellene! Jósolják meg a jósok, hogy kicsoda fog áldozatul esni, a papok pedig védjék meg ôt" - feleltek kórusban a nagyra vágyó emberek, és a munkát abba nem hagyták.
Így, emiatt a felszólított kisebbség gyermekeket kezdtek nevelni. Csengetyût akasztottak a nyakukba, és útra engedtek egyet egy emeleten, hogy keresse a megoldást.

- Ott a Kolompos, nézzétek! - hajoltak ki a munkások gyermekei az ajtón, és DaeWont bámulták, ahogy megy, megy és keres.
- Itt az ajtó, hol az ajtó!
- Kutasd a fényt, kölyök!
- Hagyd má', beszélni se tud.
- Annyira el van foglalva a prédikáló papok hóbortjával.
DaeWon (és a többi 'Kolompos' is) így élt le több, mint húsz évet. Ha csengetyû nélkül lett volna, egyáltalán nem is tűnne ki a többi ember közül. DeHát ezzel szemben ô maga tehetetlen volt. Felelni se tudott a szembe jövő embereknek. A papok tanították; Zárd ki a külvilágot.
Így csak ment, ment és figyelt előre. Kedve oktalanságoktól függött; Hol aranyosan mosolygott, hol szomorú volt, hol kíváncsi, hol gondterhelt arcot vágott.
- D-Dae... Ehh... Hé, Te! Nem jössz be a gyűlésre? Hé! Kölyök, hozzád beszélek! Gyere!
DaeWon kifejezetten fiatalos, gyermeteg volt, testben, lélekben, így sokszor 'kölyök'nek szólították. Nevét kevesen tudták. Csak páran ismerték, azok se azért, mert szóba álltak vele, hanem DaeWonnak volt egy barátja. De az az egyetlen barát igazi kincset érô lelkitárs volt a számára.
- DaeWon hyung! - szólította nevén, és tette is hozzá a "bátyus" megnevezést. - Hogy-hogy bejöttél az építési stratégia megbeszélésre? - karolta át oldalról, és kedvesen mosolygott rá. DaeWon szégyenlősen bámult maga elé, de érezte barátjából azt a melegséggel teli aurát, ami sokszor felfoghatatlanul jól esik számára. Végül el is mosolyodott;
- Valaki azt mondta nekem, "Gyere!"...
- Én voltam.
- Lee Geon? Miért? - kérdezte DaeWon barátja. - Neki nem kell itt lenni. Ô pont, hogy ellene van az építésnek - csípett finoman az említett orcájának puha bőrébe.
- Ejnye, Szívemcsücske! - jött közéjük negyedikként egy kicsivel alacsonyabb személy Lee Geont megszólítva kuncogó hangon, majd bele is karolt. - Hát nem látod a csengőt a nyakában? Ô egy Kolompos.
- Akkor hogyhogy jóban van JaeHoval?...
- Miért ne lehetne velem jóban? - kérdezte vissza maga, JaeHo, és puszit nyomott barátja arcára. - NaDe DaeDae hyung menned kéne, nem? Nehogy szidást kapja a feleteseidtôl...
- Papoktól szidást? - nevetett Lee Geon szerelmespárjaként megjelent fiú, majd ledobta magát egy székre. - Egy Kolompos nem verejtékkel dolgozik, mint mi. Csak megy, megy és keres valami "Isten"tôl származó fényt, ami az embereket képes megfosztani a kommunikációs képességeiktől. Ez a história, nem? - nézett DaeWonra, de hiába várta, hogy a másik igazat adjon neki.
A fiú, aki soha sincs társaságban, nem értette ezt a sok mondatot egymáson.
- Jota hyung, ne fáraszd DaeDae hyungot! Szegénykének csak megfájdul a feje.
- A gyűlésnek kezdetét vennék, ha mindenki helyet foglalna! - szóltak a dobogóról hangosan, de ezt se értette igazán DaeWon. Gyűlés kezdődik. Most?... Nem értette szegény, miért kezdett el mindenki sürgölődni-forgolódni, hogy egymás mellé ülhessenek gyorsan.
- DaeWon hyung, mi a baj?
- JaeHo...
- Ne légy szomorú! - mosolygott barátjával szembe állva. - Vége lesz a beszélgetésnek, és megyek veled sétálgatni, jó?
- Sétálni? Menni?
- Igen, veled leszek - vitte le a hangsúlyt, miközben szemei kifejezett aranyosnak tartották az előtte ácsorgót. - Ölelést szeretnél?
DaeWon bólintott, és ô lépett közelebb, széttárt karjai közé zárni JaeHot. A fiatalabb barát viszonozta, méghozzá szorosan, és érzelemmel fûtôtten. Bújt hozzá, mire a kolompos csengetyû megszólalt. Egymáshoz simult testeik közt a harang nyomasztó figyelmet keltett a terembe. Nem együttesen méregették ôket, hanem csak is magát a Kolompost vették érdekes látványnak. Mit keres egy építési gyűlésen? Miért barátkozik egy munkás ivadékkal? Szemet szúrt a jelenléte.


HeoJun POV

Egyik közeli ismerősömmel beszélgettem a termôkôs falnak dőlve a fôúton. Vártunk, mire barátunk meg is érkezett. Egy emelettel feljebbről gyalogolt le.
- Láttam egy Kolompost... - mesélte. - Körbe állták ôt, és valaki még ölelgette is...
- Tudott beszélni?
- Úgy láttam, mozgott egyszer a szája.
Egy Kolompos önállóan beszél társaságban? Sose hallottam még ilyesmiről. Ôk csak a papok szavait hallják, és értik. Nem tudnak párbeszédet folytatni.
- Ha érdekel, HeoJun, ajánlom, hogy lesd meg - tanácsolta Sangbae hyungom. Nem egy bölcs barát, de sokszor segítőkész. Tudja a hobbimat, hogy kedvelek a körülöttem lévő emberekkel foglalkozni, szóra és beszélgetésre bírni időset, fiatalt.
- Tanítani szeretnél egy Kolompost?...
- Juhyeon?...
- Nem túl nagy feladat az?
Nem érdekeltek az ilyesféle kérdések, jobban azok, hogy "Mit kéne tennünk, hogy mind együtt maradjunk? Hogyan tudnánk megmenteni a kommunikációnkat?"
- Tegyél egy próbát, HeoJun! - állt sokkal pozitívabban a témához Sangbae hyung, mint fiatalabb barátom, Juhyeon.
Én pedig akár biztatás nélkül is elindultam volna.
Feljebb megyek egy emeletet!

Az út poros és kavicsos volt. A nap gyengéden sütött így délután. Igazán tetszett, csak hát egy kicsit csönd volt. Nem volt ember, csak madár csacsogás. Pedig vízhangoznia kéne a nép hangjának. Az egész toronynak olyannak kéne lennie, ahol az emberek nem tudnak szavak nélkül élni. Éjjel-nappal egymásból nyerjük az energiát, és beszélgetünk.
"HeoJun, érdekeseket mondasz. Ezért kezdtünk vizsgálatokat Juhyeonshii-vel - említette egyszer nekem Sangbae hyung. - Mi egész éjjel beszélgetünk. Méghozzá nagyon magas hangon... Tudtad? Szeretkezés közben kevésbé pontosítva szöknek ki belölünk a szavak. Minél több energia, annál több hang vesz minket körül."
"Fáj! Lassíts! Tudnál beljebb? Végem van~" - példázgatott Juhyeon átváltoztatva a hangát, mire Sangbae ijedten összeszorított ajkakkal hallgatott el. A második percben már barátja nyakát masszírozta elég erősen...
"Mintha neked nem járna aközben a szád! Mindenféle dolgokat mondasz!... 'Akarlak. Folytatom. Sz-Szeretlek'..." - említette zavarban és pirosas arccal.
Ha az energia, vagy talán a vágy rá a helyesebb megnevezés, ha az túl teng, az ember visszafoghatatlanul beszél. Azt hiszem, értem. Ha izgalomba hozunk valakit, szóra tudjuk bírni. Akár egy Kolompost is.
...
Uh Mire gondoltam az előbb!?
Leszegeztem a földre a tekintetemet, és szégyellve magam mentem tovább s tovább.
- Συγγνώμη!
Valaki hozzám szólt!?...
Azonnal felkaptam a fejem, és egy csomagokkal felpakolt férfit láttam magam előtt. Megállt a lejtőn lefelé előttem.
- Μπορείς να με βοηθήσεις?
Nem értem!
Kérdezett valamit, de nem értem.
- Mit parancsol?...
- Έξοδος.
S-Sajnálatos... Egyre több az áldozatok száma, akiknek kiesik a fejükbôl a beszédnyelv... Ô is egy lehetett közülük. Hatvan százalék, hogy akkor a kijáratot keresi... Mindegyikük, aki erre a balszerencsés sorra jutott, azok mind elhagyják Bábelt és a tornyát.
- Πού είναι η έξοδος?
Nem értem egy szavát sem, de bízok benne, hogy a kijáratra kérdez.
- Öt-hat emelet még lejjebb - mutattam a számot, és lefelé intettem. - Ez a fôút. Menjen csak ezen tovább - rajzoltam le a levegôbe a kanyargós utat, ami még előtte állt. - Kitartást hozzá! - kívántam, és már ment is el mellettem. Arcán láttam, hogy nem fogta fel segítségemet. Sajnáltam. Elfogott hirtelen az érzés, hogy megállítsam, visszatartsam, és saját magam tanítsam meg a nyelvünkre, hogy itt maradjon...
Bárcsak megakadályozhatnánk ezeket a balszerencsés történéseket. Ezeknek a megoldását keresik a Kolomposok. Csak hát én nem születtem annak, ezért mással kell törődnöm. Ez a társadalom egyensúlya; Van a kisebbség, és van a többség. Ezt nevezik annak... Olyan röhejes szinte, mint hogy a kommunikáció nélkül felnőtt emberek keresik a kommunikáció elvesztésének a titkát.
Én kérek elnézést, hogy logikával logikátlan dolgokon gondolkodom.

Lejtőt elhagyva, síkra érkezve már emberek tömege fogadott. Így helyes.
Körülnéztem, szokásos mosolyomra húzva a szám, és mentem nagy levegôvel keresni az itteni Kolompost. Az elmondottak alapján, azt is el tudom képzelni, hogy a munkások között császkál.
Nem tartott sokáig, hogy megtaláljam. Érdekes ugyan, mert legelőször csak ránéztem. Az arca elvette a figyelmem. Tagathatatlanul aranyos tekintetére lettem szemfüles, s csak kinézete megvizsgálása után hallottam meg nyakában a csengetyût, ami szintén úgy illett hozzá, mint két szép lélektükre. "Milyen elveszett" - gondoltam sóhajtva. A lakótelep szélén sétált, és nyomaiban izzadt a napsugár. Egymaga járkált, a házak ablakába be-belesve. Ment, ment és keresett.
Már gondoltam is, hogy Sangbae hyung nem tévedett-e, mert látszólag ez a Kolompos is ugyan olyan, mint a többi. Magányosan csörönpölô kisbárány.
Elfogott a rögeszmém, hogy megszólítom. Bár nem tudom, milyen hangsúllyal és szóval tegyem. Ahogy ezen töprengeni kezdtem, egy átlagos fiú rohant oda hozzá;
- DaeWon hyung! Bocsánat! - loholt mellé, mire a nevén hívott Kolompos szeme látványosan felcsillant, és ugyan olyan fényes mosoly formálódott ki az arcán. - Nehéz volt téged megtalálnom, DaeWonshii hyung - fogta meg lelógó kezét, és barátságos aurájából láttam, milyen jó viszonyban vannak... - Örülsz, hogy itt vagyok? - kérdezte, mire elfogott engem a kíváncsiság. A Kolompos válaszolni fog neki?
Nem. Csak bólintott.
Még mindig nem hiszem el, hogy kommunikatív személy...
- Ahm Sziasztok! - ismerkedjünk szokásunk módján! - Bocsánat a tolakodásért, de csatlakozhatok a kellemes sétálgatáshoz?
- T-Tessék?
Megszólalt!
- Nyugodtan! Kihez van szerencsénk? - kérdezte tőlem az átlagos fiú, aki majdnem olyan magas volt, mint én. Pedig méretemmel úgy gondolom eléggé kilógok a sorból. Nem is olyan szomorú látni egy hozzám hasonlót. Én is mosolyogtam, és barátságosan marokba csaptuk tenyereinket.
- HeoJun.
- JaeHo. A barátom meg Dae--
- DaeWonnak hívnak.
A kisbárány válaszolt!
De simogató hangja van. Minden kolomposnak ilyen? Vagy talán csak neki, hogy tényleg különlegesen egyedinek számítson?
- Szólíts ahogy szeretnél, DaeWonnie - nyújtottam neki is kezet, mire fogadta;
- HeoJunnie(?)...
Édes hangja belém nyílalt. Nem tudok megszólalni. Nem lehet, hogy a kolomposok miatt felejtenek el az emberek kommunikálni!?
DaeWonnie érdeklôdô szempárja olyan látványosan csillog, hogy festményt szeretnék róla rendelni az ágyam fölé.
Még mindig az uralma alatt tart, mégha már nem is rám figyelt aranyos, kérdő tekintetével;
- JaeHo... Mikor kezdenek a szomszédos keletiek?
Ez egy kerek kérdômondat volt! M-Meg szeretném tapsolni... Mégis vannak értelmi kolomposok. Nincs elveszve semmi. Boldog vagyok!
- Együtt megyünk az elôadásra. Kezdésre oda fogunk érni - érkezett a válasz JaeHotól, mire DaeWonnie elhallgatott. Láttam rajta, gondolkodott... Mire;
- HeoJunnie is jön velünk, igaz? - hallottam meg nevem, mire találkoztam az én rám pillantott mosolygó szempárral.
M-Miért néz ilyen vakítóan rám?... DaeWonnie...
- Ô is jön, persze! - tette vállamra tenyerét JaeHo, mire már invitált is az indulásra.
Ôk vezettek. Én nem is tudom, hova, de mentem. DaeWonnierôl nem vettem le a szemem...
- Látom nem ide valósi vagy - állapította meg JaeHo, mire bólintottam. - Nagyon figyeled DaeWon hyungot... Mond, a többi Kolompos is ilyen? A ti emeleteteken?
- D-DaeWonnie aranyos - ... ehhh csak úgy kicsúszott a számon... Legalább suttogó hangon... De gondolkodás nélkül! Érzem... N-Nem kétség. Megrészegített. - Én... Találkoztam már pár Kolompossal. Szabad ember vagyok, méghozzá tanítás a mesterségem, így papoknál rendszeresen vendégeskedhetek, de ha összefutok egy Kolompossal... Azok sosem mutatkoznak be beszéddel. Idegeneknek csak rámutatnak a csengôjükre, ami azt jelenti, hogy "Kolompos vagyok, nem kommunikálok."
- Miért nem kommunikálhatnak?
- A papok--
- N-Nem beszélhetünk m-munkásokkal. Ki kell zárni azokat, akik nem riadnak meg az égi bûntestôl.

HeoJun POV's END


Megannyi ember egy helyen és egy nyelven él, s van, aki ezen mégis akar változtatni. Amíg a fiatalok, meg az öregek egyaránt kellemes azonosságokat találnak egymásban, addig barátságosan fogadják a társaságot. Így ha rosszindulatúnak beállított különbségeken agyalnak egyik a másik ellen szembe fordulva... Az nem csak barátságtalanságot kezdeményez. S az ok a prédikálás.

Séta közben JaeHo legörbült szájjal gondolkodott el DaeWon válaszán;
- Ezek szerint, úgy lenne a helyes, ha nem beszélgetnénk?... - bólintotta oldalra fejét, majd jobban nagy tenyerébe simította a Kolompos kezecskéjét. - Belegondolva... - vett mély levegőt. - Szavak nélkül is kitudnám mutatni, mennyire szeretlek - mondta hangsúlyosan, hogy DaeWonnak egészen a tudatáig jusson, ugyan úgy akár, mint a következő pillanatban elcsattant csók, amit szája szélére szerelmesen lehelt. - Ha némák lennénk, az se jelentene akadályt - suttogta, miközben a harmadik személy, aki csakugyan szerelembe esett a csengetyûs kisbárány miatt, inkább lehunyt szemekkel fordította el a fejét. Hirtelen nem is értette, hogy mi hintette meg bántó érzelemmel a szívét, csak azt tudta felfogni, hogy ami zavarja, az nem egy, hanem két ok. - Szóval... Ha nem szabad beszélned, ne tedd.
HeoJun a mondatok hallatán felfedezett egy bolygó méretű különbséget saját maga és JaeHo közt; Amíg a munkás elviseli az ok nélküli regulákat nem is ismert emberektől, addig ô, mint szabadelvű polgár ezek ellen szegül. Ugyan miért kéne megfosztani valakit a kommunikációtól? Főleg egy olyan személyt, akinek a hangja olyan selymesen cseng, mint a csengő a nyakában. Miféle rögeszme vezényli az ilyen lyukacsos döntéseket? Mi az eredeti cél?...