VII. A Magányban nem bûzlik az alku {Eladó-Kiadó}

Kyung POV

Azt hittem Zico egy kitartó típusú pokemon, vagy mi... Nem olyannak gondoltam, aki felad valamit...
- Hagyjuk, Kyungshii, nem tudom merre van...
- Egy óriási fehér kapus épület... Ne mond, hogy nem látod - dörzsöltem homlokom. Már lassan négy órája próbálom elvezetni a munkahelyemre. Azóta már elsétált két hajó kikötő mellett, hol ott egy is húsz kilométerre van tőlem, mi több benézett egy-két bevásárlóközpontonba is, ebédet szerezni, és ezt mind úgy, miközben én irányítgatom őt, mint egy GPS. Azt már végképp nem tudom, hogy mikor azt mondtam neki, jöjjön a munkahelyemre, akkor utána miért a sárgaház előtt állva hívott fel, hogy melyik osztályon talál. Pocsék viccei vannak. Igazán fárasztóak. Miért nem képes egyszerűen megtalálni a legmagasabb árverési épületet a városba? Még ki is van írva a bejáratra... Kisbetűvel ugyan, mert naggyal mindig az aktuális dolgokat írjuk ki. Jelenleg azt hogy, "női retro ruhák napja", de azért igazán megtalálhatná. - Zicoshii, nézz körbe... Szeretnéd, hogy kiessek az ablakon, hogy észrevegyél?... 

- Hmm Gőzöm sincs hol vagyok.
- Szerintem már az utcában lehetsz...
- Honnét tudod?... És mégis miért nem jössz ki értem?
- Ilyesmi meg se fordult a fejemben... - motyogtam és kinyújtottam az íróasztalomra tett lábaimat és a telefont a vállam és fejem közé szorítottam, kezembe vissza véve a videojáték kontrollt.
- Adjuk fel, Kyungshii. Túlságosan el vagyok keveredve szerintem. Inkább haza megyek. Soha sem voltam jó a keresésben. Nem fogom tudni megtalá-- Megtaláltam!
- Hurrá! - ásítottam bele a telefonba és szóltam a portásnak, hogy a vendégemet ne küldjék, hanem vezessék fel hozzám, kézen fogva.

Ennyi volt az ég megpróbáltatása. Most már sínen vagyok az áldás felé, aminek súlya is lesz, amennyit a papír pénzek nyomnak. Érzem, hogy biztos úton haladok. Már viszket is a tenyerem.
- Hjaj de viszket! - kapargattam, de mintha csak csiklandoztam volna. - Hjaj hát ez így nem segít! - vicsorítottam, amiért csikiztem magam. Felálltam a székemből és forgolódni kezdtem a tenyerem bizsergése ellen küzdve.
Ahogy Zico benyitott, arcon csaptam őt.
- B-Bocs...
- Most komolyan csak azért, mert nem tudtam, hogy a "női retro ruhák" házába vagy!? - sajnáltatni kezdte magát és mondta, hogyha szeretném, hazakísér, mert úgy se volt még a bolondokházában. Ki hiszi el neki? Van papírja, hogy nem hülye? Nekem van. - Ha van, ott már nem stimmel valami... - beszélt vissza, majd megadtam a doktorom telefonszámát, hogy elhiggye, nem vagyok hülye.
Nehezen leszálltunk a témáról és helyet foglalt előttem.
Igazából soha nem gondoltam, hogy olyan vállalkozásba kezdek, mint Taeil, de az utóbbi időben jó ötleteim születtek.
Szeretnék pénzhez jutni Zico régi házán keresztül. Én nem vagyok képes eladni, de tudok Valakit, aki hajlandó segíteni nekem, ezzel keresztbe is téve Taeilnek. Igazából én nem szeretnék senkinek se rosszat, csak plusz bevételt akarok látni az asztalomon, az árverést ezzel segítve.
Ahogy Zico kíváncsian nézet rám, hogy 'nah, mi lesz? Belekezdek karácsony előtt, a mondandómba, amiért öt órányit játszottam GPSt?' Igazából valami Pokemon játékkal foglalkoztam az x-boxon... Már majdnem megszereztem magamnak Pikachut, de Psyduck -, akit csak Szájájáj kacsának hívok - szimpatikusabb volt. Természetesen emiatt, a döntésem miatt elveszítettem az egész játékot, de az életemben nem fogok vesztes lenni. Száz százalékban biztos voltam magamban, még ha JaeHyo kevesebb, mint ötven százalékot adott rám... Vagy... Az a pénz elosztására mondta?... N-Nem emlékszem... De tudom, hogy most pénzhez jutok.
- Nem vagyok benne biztos, hogy--
- Nyugi, Zicoshii. Te nem értesz ehhez - mosolyogtam és leintettem ôt, hogy nem kell gondolkodnia, csak bólintson rá az alkunkra, amit az előbb ecseteltem el neki részletesen, persze JaeHyo nevét gyönyörûen kerülgetve, akár a lányok engem...
Ha kicsikarok Zicoból egy hangsúlyos oké-t, akkor nekem is oké minden. Azután nincs is több dolgom, mint hogy a táskámban megtaláljam a mobilom töltőjét, csatlakoztassam és megvárnom, hogy lehessen vele telefonálni, ha már arra való és nem GPSként szerepjátékot játszani benne. El kell érnem JaeHyot, majd keresnem egy tollat, valami biztos íróeszközt, hogy szépen aláírjuk a szerződésünket, hiszen onnantól már biztos úton haladok.
- Miért utalással történik ez?
Ez a mi cégünk külön előírásai. Nincs ebbe semmi csalfa... Áh Nem, nincs.
- Mert tudjuk, hogy az emberek nem hordanak a zsebükben milliókat - válaszoltam mosolyogva, csak úgy lazán egy könnyedt választ az eredeti helyett.
- Amúgy átlátok mindent!
- Tessék!?
Itt ül, már a papírt is kinyomtattam neki, a pecsétet is előszedtem. Azt hittem nem tudja, hogy most mibe mártja a kezeit... Poker face, huh?... Játszadozik... Most akkor felrázást kapok, hol ott bólintást vártam?
- Egyedül vagy itt, nem igaz? - egy váratlan kérdés. Feleljünk rá;
- Hjam... A kollégáim más-más irodában vannak.
- Azért hívtál fel, hogy ne légy egyedül! - mutatott rám büszkén kimondva a gondolatát, akár egy nyomozó, aki elkapja a bünözöt. - Átlátok rajtad. Ismerem az érzést...
Már megijedtem, hogy valami észhez méltóbbat fog mondani, de nem. Micsoda megkönnyebûlés.
- Zicoya... Én a szerződés miatt kértem, hogy gyere ide - világosítottam fel. Nem akartam a tárgytól eltérni. Még ma meg akartam csinálni mindent.
- Oh! Azzal azért meg szeretném várni Taeilt.
Taeilre támaszkodik egy döntésében? Hogyhogy? Ennyire közel került hozzá?
- De... - konyolult le a szája. Hirtelen elszomorodott. Még a székében is lejjebb süllyedt... - Nem tudom felhívni őt.
- Milyen telefonod van? Lehet, hogy tudok töltőt adni hozzá - ohh rossz ötlet. Miért mondtam ezt? Egy; legalább egy óra, mire átnézem a táskám zsebeit azért a töltőért. Kettő; Ha beszél erről Taeilel, akkor mindennek lőttek. S mindenki rám lesz mérges. Én leszek a rossz fiú!
- Nem az a baj... - mutatta fel a mobilját, hogy működik, majd az asztalra tette és megdörzsölte a homlokát lenézve. - Taeil nem fogadja a hívásaimat... - köszörülte meg a torkát, amit az említett problémája kaparhatta... - Abban a kaszinóban van... Már lassan egy hete... - adott ki valami érdekes kuncogó hangot, ahogy levitte a mondat végén a hangsúlyt. Nem lehet, hogy inkább szipogni akart, csak nevetés lett belőle?...
- Zicoya?... Minden oké?
- Hjam, minden oké...
Kimondta, hogy oké... Valami nagyon keserves hangzással kimondta.
Kis csöndbe cseppentünk, és ahogy a napfény bevilágított, lehetett látni a szálló port kettőnk közt a levegőben. Amilyen kicsi átmérőjük volt nekik, olyan kicsi eszmefoszlányom nekem, hogy mi zajlik Zicoban. Kitöltött, aláírt és átutalt. Ezt mind, kérdezés nélkül.
Óvatlan... Vagy csak egyszerűen máson járt az esze. Valami szomorú dolgon. Lehet, hogy Taeil hiányán.
De ennek köszönhetôen el értem, amit akartam.

Kyung POV's END


Zico halvány mosollyal az arcán nézett körbe, majd egy ismerős utcán elindult hazafelé. Kerülve az idegen utakat, ballagott jókedvűnek tünve, majd a fülhallgatóját kezdte keresni. "Ott hagytam volna Kyungnál?" - kutatott a zsebeiben reménykedve, mire a telefonjával együtt meg is találta. Megkönnyebûlve lélegzet fel, és füleibe dugta a két hangszórós véget, és feloldotta a telefonján a képernyôzárat. Már mozgatta volna tovább az ujját az érintôképernyôn, de akarata nélkül gyönyörködni kezdett a háttérképében. Sokszor váltogatja, de ezt most már régóta tartogatja. Egyszerűen büszkeség tölti el, hogy fényképet mert csinálni Taeilrôl, miközben a fiú aludt. "Hiányzik..." - húzta a száját, majd rányomott a zene lejátszóra, és ahogy egy szomorúbb dallamot meghallott, azonnal tovább kapcsolta. "N-Nem..." - nyomta el szinte az összeset. "Ehhez sincs kedvem..." - kezdett elszomorodni, majd belefáradva a válogatásba meghagyott egy szintén lassú és szívet dobogtató zeneszámot. Arról szólt, aminek a gondolatáról meg akarta menekíteni magát, arról az érzésről, amitől nehezen lehet szabadulni adott körülmények között.
Magányos, ismét. Lassan egy hete van egyedül. Senkije nincs, aki miatt boldogan mehetne haza. Senki, aki együtt aludna vele. "Komolyan mondom... - kapott a szemeihez, megdörzsölve azokat. - Máskor felveszem Taeil hangját." - próbált mosolyogni az ötletén, de nem tudta megerőltetni magát. Nem lépett többet. Tudta, hogy nincsen senki az otthonnak nevezett helyen. Nem kellett sietve visszatalálnia a helyre, ahonnan jött.
Teljesen elenyésztette a magány, amit még ha ismert is, megviselte. Még az utcán is jobb, emberek közt. "Nahát... - kapaszkodott bele egy sötét színre mázolt kerítésbe, majd rádőlt - Milyen... Aishh... Hiányzik!" - kínlódott magában a kényelmetlen érzéstől. Túlságosan megismerte a jót, és nehezen bírja nélküle. Észrevehetetlenül kényeztette el őt a sors, ahogy Taeil mellett megtalálta a helyét.
- Felhívhatom?... - szipogta, de nem merte megtenni az említett cselekedetet. Lehet, hogy Taeilt pont akkor akarná elérni egy vevő, mikor ô is hívja. Úgy meg csak balszerencsésen sülne ki az egész.
Hagyta és összeszedve magát haladt tovább. Még a legvidámabb hangulatú zene sem tudta boldogítani. Enni-e kellene valami édességet? Esetleg a kövér galambokat kergetnie a gyerekekkel teli téren a társaságért? Hiába ötletet, csak ment egyenesen előre, miközben görcsösen fogta össze kezeivel a Felsőét. Nem volt hideg, mégis fázott.

Ahogy beért Taeil lakásának előterébe, ledobta a cipőit és mielőtt a hûtôhöz ment volna nézelődni, hogy milyen kalória dússal tehetné tönkre a modell alkatát, először a mosdóba ment, alapos kéz mosással kezdve. Az arcát fröcskölgette a vízzel, majd azt is belemártotta a folyó csapba. Haja már kezdett elázni, de akkor is dörzsölni kezdte az arcát, hogy még jobban a szokásos élénkségéhez térjen. Vizes lett a pólója, amit megérezve, gyorsan le is vett magáról. Hátradobta, majd belegondolva a tettébe, azonnal hátranézett és reménykedni kezdett, hogy nem fog leverni semmit. Megszakadt a lélegzete, ahogy a póló az üveg polcra esett és azon is egy újnak kinéző, porcelánból készült valamin, amit Zico hiába nézett, nem tudta meg mondani, mi az. Látta, egy téglához hasonló alakja van, de nem tégla - miért lenne fürdőszobában tégla? Ha kiesik egy a falból, akkor lehessen pótolni? - de ez az izé nem is tégla színû volt, hanem a pirosnak enyhébb árnyalatai verődtek rajta vissza és fekete csíkjaiban tükröződtek az előtte lévő tárgyak. Zico ruhája pedig úgy akaszkodott rajta, mintha direkt feltették volna rá.
- Ez valami új féle fogas? - fintorgott és már ment is óvatosan leszedni, mert lehetett látni rajta, hogy porcelán és az azzal együtt járó tulajdonságot, ami a törékenység.
- Zicoya! Miért akasztod egy szappannyomóra a felsőd?
- Szappannyomó?
- Igen, ez az! Nem láttál még ilyet?
- Bocs, de inkább hasonlít valami titkos fegyverhez, mint szappannyomóhoz.
- Azért ne akard, hogy fejbe vágjalak vele - nyújtozkodott fel, és ledobta Zico pólóját és féltve a két kezébe vette a szappannyomót. - Látod? A fekete csíkok színt váltottak, mert a kezem hő--
- Taeil! - esett Zico a kisebbik termetűre, két nagy kitárt karral. - Tényleg Taeil vagy! - dörgölődött hozzá és egy sugárzóan széles mosoly telepedett az arcára.
- Ez meg tényleg egy szappannyomó - próbált a témánál maradni, de a másik megállás nélkül jártatni kezdte a száját:
- Miért nem csörögtél, hogy haza jössz? Lemerült a mobilod, vagy csak meg akartál lepni? Hiányoztam neked? Én... Én csak úgy vánszorogtam utánad. Mintha sírtam volna is miattad... - mondta a magáét.
- Ugye nem szívtál semmit? - kérdezte bizonytalanul a fiút, akit nem talált normálisnak. - Ugye nem ettél semmi furát sem!? - nyomta tenyerét Zico vállához és eltolta a fiút magától. A téglának kinéző szappanyomót egy szempillantás alatt a helyére tette és megragadta Zico karjait, hogy a kérdéséről saját maga tudjon megbizonyosodott választ kapni. A fiatalabb beszélő ajkait váratlanul lekapta, míg tenyereit a nedvesen maradt mosott arcra nyomta két oldalt. Nem figyelte, hogy milyen érzés kelt ezzel a másikban, hiszen csak Zico szája belseje foglalkoztatta. Lehunyta a szemeit és minden összpontosítását a nyelvére irányította. Körözgetett és érezni próbált minden kis ízt, de gyorsan el is felejtette ezt a gondolatot. Csak tapogatni akart a sötétben a nyelvével.
- Taeil-ah... - vett mély lélegzettet, ahogy elengedték a kicsi, mégis vadul mozgó ajkak. - Umm... -  bámult maga elé szótlanul. Nem tudta, mit csináljon örömébe, hogy újra itt van vele az a személy, akit mindennél jobban hiányolt.
Nézett balra, majd jobbra fordította a fejét, amit buksinak is lehetne nevezni az élettel együtt felderült számpárjai miatt. Zico érezte, hogy most valami mondatot kéne kinyögnie. Tovább kergette a dolgokat a szemeivel, majd a falról visszapislogott rá egy teljesen azonos tekintetű fiú. A tükör nem csak a kócos feje búbját ismételte meg a szobában, hanem a háta mögött fölszerelt üveg polcon álldogáló szappanyomót is, ami még mindig valami azonosítatlan tárgy volt Zico számára. Csak egy tégla imposztort látott ott hátul, semmi mást, vagyis, észre vette a kádat. Gondolata fel is szólalt, ámult hanggal, hogy "Hjé! Egy kád. Egy fürdőszobában." - azzal együtt egy igazán lendületes száznyolcvan fokot vetett, az előbb felfedezett és ötlet kiváltó csapokra és zuhanyrózsára bámulva.
- Taeil, mikor jótékonykodtál utoljára?
- Miért? - kérdezett vissza a váratlanul és sok elfecsérelt idő után a fülének intézett kíváncsi mondat miatt.
- Fürödj velem!

Mikor Zico már a habos vízben ült, Taeil törölközőben sétált be az egyre párásabb légtérbe. Telefonján lévő lejátszás listák egyikét kiválasztva lágy hangzású és ütemes zene indult el.
- Fürdés közben zenét hallgatni az romantikára vall.
- Még mindig ennél a témánál tartasz?... - sóhajtott az idősebbik és bemászott a fiúval szembe a habhalmazba.
- Tudom, hogy romantikus vagy - fújt bele a víz tetején hullámzó fehérségbe, miközben boldogan mosolygott, elrejthetetlenül csillogó szemekkel. Mikor közelebb csúszott a másikhoz enyhültek a megfeszített arc izmai, és szája szerelmesen húzódva árulta el a testében lévő égető érzést, majd eltűnt az aranyos tekintet. Szemhéja elnehezedetten csukódott le és ajkai csókolni kívántak egyéb mosoly helyet. Négykézlábon elhelyezkedve közeledett Taeilhez, kezeivel meg is találta a vízben a kicsi ujjait, majd meg is fogta ôket. A tüzes érintés még forróbbá vált az amúgy is meleg kádvíz mélyében, mikor Zico oldalrabolintott fejjel lehelt utat a sikeresen megkapott vágyáért.
- Kanos vagy? - kérdezte puszta kíváncsiságból Taeil a megszerzett csók után, mire nem felelt a felelő. Zico arca kipirosodott és bollintáshoz hasonlóan ingatta meg a fejét.
- Így... Most... Nagyon jó - próbálta összefűzni a gondolatait, de messze volt a kemény igyekezettől és annak a gyümölcsétől. Nem koncentrált a szavaira. Csókolni akart.
Taeil vállaira csúsztatta kezeit és újból nyitott ajkakkal közelített a távolság mércéjét egyre csökkentve, mire Taeil megállította:
- Nem akarlak elkényeztetni.
- Pedig már megtetted...
- Csak ugyan?...
Ekkor a halk zenét egy hangos csengôhang szakította félbe váratlanul.
Taeil tétovázás nélkül kiszállt a vízből és fogadta a hívást.
- Mondhatod - hangzott könnyedten, mire Zico tudta, hogy most nem egy vevő hívta. - Töltőre teszem a mobilt, mert zene ment rajta, de addig mondjad csak... - ment ki, nedves lábnyomokat és vízcseppeket hagyva maga után, a padlón.

Zico ottmaradva, egy kényelmetlen csöndbe csöppent. Fülelt, de nem hallotta a fiú hangját. Mozdulni se mert, nehogy a víz moraja megakadályozza a másik szobából átszürôdhetô szavakat.
Sóvárgó tekintettel nézett a nyitva hagyott ajtóra és várva várta, hogy visszajöjjenek hozzá. Kezdett megint úgy elszomorodni, mint mikor hazafelé sétálgatott a minap.
Feje elnehezült és a kád szélére támasztotta az állát. A mozdulat a víz felszínén fodrokat hagyott, mire azok kicsinyke hangokat, amik Zico figyelő füleit megütötték, majd egy hangosabbnál hangosabb hang is; Dobbantásokat hagyó nagy lépések kíséretében egy dühbe mártott éles kérdés:
- Mit műveltél Kyungnál!?